Szeretem az utazás monoton hangját. Azt hiszem születni kell arra, hogy képesek legyünk tartalommal megtölteni életünk üresjáratnak aposztrofált pillanatait. Az utazás is pont ilyen. Csak bámulsz ki az ablakon át és engeded, hogy szárnyaljon az elme. Sokszor gondolok nagypapámra. Sok mindenben hasonlít sorsunk. Vajon mi járhatott a fejében, amikor ő volt úton? Vajon mennyiben volt más a panoráma a gyorsvonat vonalán az én szokásos M6-os utamhoz képest? Vajon mit érezhetett egy fáradt nap után hazaérve, amikor átölelte a lányokat? A kabát és a  vér ugyanaz, a szív hasonló, a kedélyállapotra a választ nem tudom. Bármit megadnék, ha újra láthatnám drága nagyszüleimet. Ha újból beszélgethetnék velük egyet. Elmesélném, hogy mennyire szeretem a munkámat és azt, hogy micsoda kellemetlen dolog a szememet megtámadó kötőhártya gyulladás. Képes vagyok a tartalom generálására pusztán a gondolataim által. Aztán általában mindig megérkezünk. Mert minden útnak van eleje és vége.