A mai napon egy harmincas évei derekán járó alakra lettem figyelmes. Kezében óriási szívószálas papírpohárral hatalmas dilemmába keveredve próbálta eldönteni a mozgólépcső alján, hogy vajon merre is induljon. Tétova mozdulatai, óvodásokhoz hasonlítható szürcsölése (aminek hatására komoly kétségek merültek fel bennem a homloka épségét illetően) és továbbhaladásomat gátló helyezkedése sem tudta elterelni figyelmem orrára eresztett pilóta Ray Ban szemüvegéről. Soha nem értettem miért viselnek az emberek napszemüveget házon belül. Főleg egy olyan helyen, ahova nemhogy fény, de még friss levegő is nagyon ritkán jut le. Megpróbáltam visszafogni indulataimat és tovább haladni. Egy határozott szisszenéssel és egy legyintéssel letudtam a dolgot. A szituáció szenvedő alanyaként hozzájárultam saját személyiségem fejlődéséhez. Micsoda váratlan fordulatokat tartogat a reggel-gondoltam magamban és folytattam utamat. Egy lépcső lejáró mellett elhaladva mesterséges fényre lettem figyelmes. Megpróbáltam érdeklődni a váratlan jelenség iránt, de a pillanat törtrésze alatt hozott döntésem sajnos nem volt elég ahhoz, hogy a fejemet időben oda tudjam fordítani.
Szeretek élni, szeretek a reggelekben szabadon sétálni. Az hogy hol vagyok, mellékes. Csak az számít, hogy élek. Észlelem, hogy kezem lábam szabad, érzékelem, hogy bűzlik az aluljáró. Átélni helyzeteket biztos távolságból felemelő érzés. Pontosan erre van szükségem ahhoz, hogy életem üresjáratait tartalommal töltsem meg. Elég jó százalékkal teljesítem ezeket a saját magammal szemben támasztott kihívásokat. Talán több vagyok, mint egy egyszerű átutazó. "Holnap reggel elmondom a falaknak".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése