Hello

Have a nice day!

Korlátok között

A már jól ismert tavaszi virágillatok köszöntötték reggelem. Történt mindez február végén, félmeztelenül az asztalnál ülve.
Illatok, az ablakon beszűrődő napfénnyel csokorba kötve.
Az egyik kérdezés nélkül érkezett, a másik a fantáziám szüleménye.
Rövid volt az éjszaka. Majd pihenek, ha öreg leszek. majd fújok egyet, ha köntösben az asztalnál ülve kártyázunk a hozzám hasonló öreg életművészekkel.
Egyenlőre még nem jött el az ideje.
Vannak helyzetek, amiket az ember a háta közepére sem kíván. Ez nem olyan. A hétvége mindig más. Mintha egy szigetelő szalaggal kötnék a kezemet ehhez a székhez és nem tudnék mozdulni. A fixált helyzetem automatikus következménye a fantáziám szárnyalása. Talán ez az oka az elképzelt illatoknak mai reggelemben. Talán emiatt érezte magam legutóbb egy westernfilmben szereplő kisvárosi seriffnek.  Tisztán emlékszem a helyzetre. A levegő lehűlt, az érzés valósággal felnyársalta arcomat. A hirtelen jött fuvallat belekapott az asztalon heverő nyomtatványokba, miközben a hátam mögött megcsendült a szélcsengő és becsapódott az ajtó. Lassan megfordultam ég megpillantottam Késes Ivánt amint eltorlaszolja az egyetlen kijáratot orbitális méretű hátával. Tisztán emlékszem, ahogy az ujjam a hideg kakassal találkozott.
Működik a fantázia. Azzal soha nem volt baj. A sors fura fintora, hogy hétvégén sokkal jobban dübörög. Előnye az időzítés, hiszen ilyenkor tökéletes harmóniában van szabadidőmmel. Hátránya a hiányérzet. Nem tudom, hogy mire lennék képes a hétköznapok csatáinak vívása közben egy hétvége kreativitással. Van még mit csiszolnom a részleteken. De először kávé...

Állomások

Fontosak a körülmények annak, aki ír. Kialakul egy elmélete a számára idilli állapotról. Mindenkinek más. Nekem most pálinka társult hozzá. Ez az első pálinkázós bejegyzésem. Megnyugtató érzéssel párosul ahogy a forró ital átjárja testemet ezen a hideg éjszakán. Apró részletek. Fontosak a részletek. Nekem különösképpen. Mai napig dühít, hogy az egyetemi éveim alatt az iskola könyvtárában rosszul voltak kategorizálva a könyvek.  Pontosan ezért nem sikerült soha időben megtalálnom azt, amire szükségem volt. Amikor beszéltem valakivel erről a fusztrációmról nemes egyszerűséggel csak annyit javasolt, hogy szóljak az illetékeseknek, ha ennyire zavar. Mennyire igaza volt. Bármire képesek vagyunk! A világot minden hiányérzetet nélkülözve a saját képünkre tudjuk formálni, ha akarjuk. Minden fejben dől el. A könyvtár legapróbb részletei is. Lehet, hogy régimódi vagyok, de én bizony nevén nevezem a feladatokat az év elején. Hogy legyen minek eldőlnie, hogy a folytonos előrelépés biztosított legyen. Sőt, tovább megyek. Leírom őket, év végén meg igyekszem minél többet pipálni. Így telt az év első napja nálam. Írással. Egy friss Moleskine látta kárát eme szenvedélyemnek. Leírom, megnevezem, miközben taposom a napokat "pásztorzsoltként". A feladatokat azért kapjuk, hogy megoldjuk őket. Egy kurva nagy őrület az egész, ugyanakkor éltetőelem is egyben. Elragadó, bájos és gyönyörű. Néha festménnyé formálódik fejemben. Ebben a történetben az évfordulók csak állomások. Ettől függetlenül még fontosak, hiszen tervek, ötletek születnek. Isten hozott, ördög vihet, ha tud 2015.

Az egyik feladat

Végül mindig ugyanúgy végződik. Az estével. Végül mindig mindent elborít a feketeség.
Előtte azonban ott volt a nappal. Egy újabb nap, elrejtőzve a blablabla életünkbe. Így utólag már könnyen okos az ember. Minden a csicsergés és a zaj alatt lapult meg. Az esti csönd és a nappali érzés és a félelem, megfűszerezve a szépség ritka, kiszámíthatatlan villanásaival. Aztán a szerencsétlen és nyomorult ember csak gondolkozik, betemetve a világi lét szégyenének takarójával, keresve a szépet, miközben arcán az éjszaka fénye járja ördögi táncát blablabla. Máshol, mindig van egy máshol. Nem törődöm a máshollal, csak azzal, hogy én zsigerből megérezzem,kiszagoljam a szépet. Igen. Ez a tervem. Alapvetően ez csak egy trükk. Egy igazi trükk. AZ viszont tény, hogy ma egy ragyogó szempár formájában érkezett a szépség. Egy reményekkel teli szempár lopta magát a napomba. A feladatom adott. Gondoskodnom kell róla, hogy a csodák igenis csodák maradjanak, mert a csodákban hinni csodás. Büszke vagyok rá, hogy az én kislányom csodásan van.
A kérdésre, hogy mit szeretünk legjobban gyerekkorunk óta mára már egyértelműen tudom a választ. A válasz pedig közel sem az öregemberek által lakott házak szaga. Hogy miért? Mert az egész csak egy trükk. Apukának lenni. Igen, az már valami. Ebből is látszik, hogy érzékenynek születtem. Sorsom az lett, hogy csodás szempárokat gyártsak. Az, hogy Pásztor Zsolt legyek.

Biography

Pásztor Zsolt vagyok. 1980 nyarán születtem a semmiféleképpen sem dicsérendő, ugyanakkor ezerarcúsága miatt megsüvegelendő budapesti nyolcadik kerületben. Én is, mint sokan mások elmondhatom magamról, hogy kiskoromban konkrét elképzeléseim voltak a jövőképemről. Ha emlékeznék rá, hogy mik voltak ezek, most sokkal egyszerűbb lenne arról nyilatkoznom, hogy mit sikerült ebből megvalósítanom. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem lettem híres, sem pedig csilingelő villamos, juhász, vagy katona, mint "kisbalázs" József Attila klasszikusában, ami némi hiányérzettel párosul. Ezt az érzést enyhítendő tény, hogy van szakadás a kabátomon és pillanatok alatt képes vagyok elaludni, akárcsak "kisbalázs".
Gyerekkoromban egyszerű család szeretetét élvezve egy szép napon azon vettem észre magamat, hogy az életünk hajnalán kialakult kötelékek oly mértékben befolyásolják a jelent, hogy arra nehéz lenne szavakat találnom. A háttérben húzódó végzetes összefüggések felderítése komoly feladat elé állít magányos pillanataimban. Szentül hiszek abban, hogy igenis szükség van az ok-okozati összefüggések felderítésére. Ez a kijelentés különösen igaz azokban a pillanatokban, amikor a hétköznapok fergetegében kisebb-nagyobb válaszutak elé érkezünk. Imádom ezeket a pillanatokat. Megeszem őket vacsorára. Ilyenkor lehet igazán férfi a férfi. Én is férfi vagyok. Pásztor Zsolt, szívem legmélyén büszke családapa, papíron Central European ITSC lead. Kifinomult érzékem van a pénzköltéshez és az Újpest szenvedélyes szeretetéhez. Vajon sikerült megvalósítani gyerekként megálmodott felnőtt énemet?
Kiváltva bérletem az élet hullámvasútjára sok helyet és helyzetet megjártam. Láttam őszinte örömöt, bánatot, tönkrement életet, sikert, bűnt. Ittam kőrözött gengszterekkel és játszottam barna hajú sellő Barbieval, mert az élet azt kívánta.
És itt el is érkeztünk életem legszebb pillanatához, a nőkhöz. Igen, azok az "átkozott nők".  Ők az okai mindennek. Véget nem érő bizonyítási vágy tombol bennem, hogy igenis képes vagyok lehozni a csillagokat az égről. A tériszonyom ellenére is. A nők, ők az okai mindennek. Előnyből indulok. "Az a gazdag ember, akinek van humorérzéke." Gazdag vagyok!
Maradok tisztelettel: Zsolt

Ez is csak egy peiódus

Nem is tudom mikor próbáltam utoljára whiskyvel a csütörtök éjszakát. Nem mostanában, az biztos.
Egy kis rátermettség kérdése és a hétköznapok átlagos jelenetei kivételes és különleges értelmet nyernek. Mint például a jéggel megpiszkált whiskey íze a számban.
Hasonlót éreztem hétfőn, késő délután a Moszkva tár félhomályában. Akkor, ott képes voltam mozgás közben megmerevedni és kiszúrni saját magamat a hömpölygő tömegben. Azt hiszem minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezek kivételes képességek. Mint ahogy életünk is hemzseg a kivételes helyzetektől. Egy dolgot viszont nem értek. Vajon a kivételes helyzetek felismerése a kivételes képesség függvénye, vagy a kettő dolgot nyugodtan szétválaszthatjuk? Vajon milyen lenne az életem a képességek nélkül? Vajon mennyire lenne szürkébb egy Moszkva téri késő délután? Elképzelni sem tudom. Pedig minden miértnek van mertje, gondolom ez a kérdés sem lehet kivétel eme örök igazság alól, még ha jelen esetben nem is beszélhetünk a klasszikusnak vélt miért-re támaszkodó kérdésről.
Néha a kérdés különleges csomagolásban érkezik. Talán csak akkor vagyunk ennyire alaposak a csomagolást illetően, ha jó százalékkal megjósolható, hogy a kérdés válasz nélküli keringésre ítéltetett? Örülnék, ha erre valaki válaszolni tudna nekem.
Egyébként minden rendben. Szeretek apa lenni. A dolog varázsa akkor sem csökken, amikor vaskos lépteim alatt sóhajtozik levegő után szeretett városunk Duna partjának aszfaltja.
Azt hiszem különös figyelmet fordítok mostanában a csodáktól hemzsegő jelenemre. A változás szele idézhette elő ezt az ösztönös reakciót. Tenni nem szeretnék ellene. Az életünk különféle periódusokból összegyűrt egyveleg. Ez is csak egy átmeneti állapot. Inkább csak hátradőlök és élvezem. 

Pásztor Nórának

Képzeld Kislányom! Írtam Neked valamit. Valahányszor kinyitom a számat, megvan annak az esélye, hogy a szavak véletlenül nem azt fogják jelenteni, ahogy értem őket, még feleannyira sem, úgyhogy megpróbálom inkább leírni.
Drága Nóra! Valahogy így kellene kezdenem. Sokszor szoktam gondolkodni Rólunk. Igen, nagy R-el. A történetünkről. Ne haragudj a csúnya kifejezésért, de fogalmam sincsen hogy a picsába is foglaljam össze. Tökéletes lenne? Nem hinném. Te is nagyon jól tudod, hogy min kell még változtatnunk, hogy megközelítsük azt az állapotot. Na és persze azt a nehezítő körülményt se felejtsük el, hogy bármilyen történet velem a középpontban nem torkollhat másba, mint mosolyt fakasztó káoszba. Nem egyszerű a helyzeted. Kérlek ne haragudj emiatt rám. Az okát ne kérdezd. Talán csak a túlzott igyekezet, hogy érdekessé, izgalmassá tegyem a napjaidat. Hogy tudjad, hogy hétfőn nevetünk, szerdán pedig kacagva hajtjuk álomra fejünket. Egyvalamit azonban biztosan tudok. Minden eddig együtt töltött percünk maga volt a megtestesült szépség. Az álmaink, Őzi és Nyunyesz kalandjai, a közös Újpest meccsek a mesenézés rovására, az együtt megélt városunk elbűvölő, csillámló őrültsége, ahol éveken át felkeltem, egy puha puszit leheltem homlokodra és aztán elmentem, hazatértem, lényed öleltem, majd aztán mindent előröl kezdtem. Apukaként álmodom a boldog végkifejletről. Az apuka rajongásig szereti kislányát, aki a maga természetes szépségével, genetikailag kódolt kisugárzásával megmenti őt önmagától és a naplementében elsötétül a kép. Később jöttem csak rá, hogy nincsen naplemente. Csak a most létezik, csak a mi kettősünk, ami ijesztő hullámokat ír le néhanapján. Ha ezeket a sorokat majd elolvasod egyszer és meghallod, amit a szíved súg pontosan abban a pillanatban, ha egyszerűen tovább próbálkozol és soha nem mondasz le rólam, tökmindegy min megyünk majd még keresztül együtt, kéz a kézben, amíg a kezdet és a vég össze nem fonódik majd valamibe, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért a "legközelebbi viszontlátásnak", szeretném ha éreznéd, hogy örökké számíthatsz rám. A legjobb dolog vagy, amit valaha tettem! Képzeld! Ma bementem a boltba sört venni és találtam Neked lila körömlakkot. Remélem tetszeni fog... Fogadd ezt a pár sort emlékbe apukádtól.

Születésnapomra

Egészen jól alakulnak ma a dolgok. Szó szerint perzsel a június. A kerítés melletti cigarettázás mellé cseresznyés pite és újpesti torta furakodott be. A pusztaszabolcsi fák kötelességtudó őrként asszisztáltak a születésnapomhoz. Sok más emberrel ellentétben én nem az öregek elmondásaiból és a rég megsárgult képeslapokból ismerem ezeket a pillanatokat, hanem saját bőrömön tapasztalom. Kurvára jó születésnaposnak lenni. Ennél is jobban szeretem a pusztaszabolcsi öreg falak kavargó világát. A világ és én egy kavargó őrület rugalmas határai közé szorítva. Szebbet nem is kívánhatnék. A hosszú délután nyugtató zsibongása, amikor bolond lennék telefonokat kapkodni és hihetetlenebbnél hihetetlenebb problémák megoldásán gondolkozni a rendelkezésemre álló időkereten belül a szellemi és tárgyi javak céltudatos mozgósításának segítségével megperzselte bőrömet. Ez a show része. Egy olyan eleme, amelyre majd öreg fejjel is szívesen emlékszem vissza, miközben majd szekrényt rendezek, pizsamákat hajtogatok és textil zsebkendőket vasaltatok élére.
Ezt leszámítva a kávénak ma reggel is ugyanolyan volt az íze és a kibaszott fehér Skoda ma reggel is csak negyedikre röffent be az ablak alatt. A felvetést, mely szerint érzékszerveim születésnaposként tett új fogadalmak ismeretlen ízvilágától  lennének zamatosak, visszautasítom. Toleráns vagyok az életemmel szemben. Nyitott vagyok a dialógusokra, a korommal való együttgondolkodásra,melynek során eljuthatunk az alapvető összefüggéseken túlmutató titkok felfedéséhez. Nem 34 év alatt jöttem erre rá. Már régóta tudom. Azt is, hogy az új pizsamát csak holnap izzíthatom be.

Férfi világ

Örülök, hogy ezt már nem láttad Papa! Szerencsére én sem. Tudod nagyon jól mennyire szeretem az Újpestet. Azon az estén is értük izgultam. A szokásos "lement a roló" szindróma. Szeretett csapatomnak köszönhetem, hogy nem éltem át egy szakállas nő győzelmét egy "neves versenyen".
Tudom, hogy most mire gondolnál. Hidd el, nekem is ugyanaz jár a fejemben. Mily nagyszerű dolog is ez technika. Tisztán él emlékeimben, amikor a kedvenc rotringom segítségével pörgettem vissza a kazettát a kedvenc zenéimre. Később, mikor már dörzsölt voltam, a szalag elejére tettem a kedvencemet. A próbálkozás helyett elég volt csak koccanásig pörgetni. Most minden más. A zene hallgatási habitusok is. A világ is. Jobb, hogy ezt már nem láttad. Szeretnék elnézést kérni Tőled is és Pásztor papától is. Mocskos egy világ ez...
Emlékszem a történetekre a lányszöktetésekről. Hogy is felejthetném el az ilyet. Emlékszem az érzésre, ahogy egy feledésbe merülő generáció eminens képviselőiként megtestesítették a felnőtt generációt világra ébredező szemeimben. A nagy öregek... Emlékszem, hogy az addig számomra ismeretlen dolgok megismerésén keresztül egyre közelebb és közelebb éreztem magamhoz a világot, miközben sajátos élményekkel gazdagodtam. Szerencsésnek érzem magam, hogy tőletek tanulhattam hogyan legyek férfi. Ha kérdeznétek, nagy valószínűséggel mély hallgatással válaszolnék. Itt elértünk egy határt, melyre a megoldást csak és kizárólag az apa szerepemben látom.
Ámulatba ejtő a technika térhódítása. Szemünk láttára törnek felszínre az eddig zárt ajtó mögött lélegző titkok, melyek az egyetemes spirituális értékek megóvása és tisztelése helyett hanyag eleganciával beintenek nekünk és basznak mindenre.
Én ehhez nem leszek partner. "Nem fogok hunyorogni a neonfényben", mert nem ezt tanultam tőletek. Sokkal erősebb vagyok annál, hogy ez problémát okozzon, hiszen apuka vagyok.
Az életünk nem a titkok elfogadásáról szól, hanem megélhetésről és halálról. Ezért születünk. Abban is biztos vagyok, hogy meghalnék ha nem érintkezhetnék veled, veletek. Halálos sebezhetőség ez az érzés, ugyanakkor elemi erejű impulzus is ahhoz, hogy férfi legyek a kislányom, feleségem szemében.
A feladat adott,a feladat nemes. Előttem a hosszú délutánok titkos csöndje, mikor is bolond lennék súrlódásmentességre törekedve apukáskodni. Nem fogom hagyni ködbe veszni a konkrétumokat. Nem fogok rájátszani semmire. Egyszerűen csak ráfekszem az emléketekből életre keltett hullámra és keresztül hasítok ezen az egészen. Nem akarom követni alakulásomat, nem akarom átfogalmazni alapfogalmaimat, hiszen megvan mindenem a sikerhez. Köszönöm.  

Ötödik alkalomra

Mindig jó alvó voltál. Mégis, néha, amikor felébredtél, nem tudtad hol vagy. Én tudtam hol vagyok. Melletted. Az egyik éjszakára tisztán emlékszem. Sötét volt körülöttünk, csak sejteni lehetett a falak távolságát. Az utcáról beszűrődő fény megvilágította csodálatos arcodat, miközben a takarót a lábad közé gyűrted. Húsos volt a szád. Igen, néztelek. Pont olyan vérbő volt az ajkad, mint az enyém. Valakihez beszéltél. Önként, félelemből, vagy kényszerből?  Ezt csak Te tudhatod. Annyira koncentráltam Rád, hogy egy pillanatra sem sikerült kinéznem a kihallgatásból. Az álom rejtélyes valósággá vált. Olyan kecsesen húztad ki a lábad a takaró alól, hogy egy pillanatra elfelejtettem az elmúlás illúzió romboló érzését. Nem. Inkább másképp fogalmazok. Annyira szép voltál, hogy nem akartam látni az elmúlást.  Igen, így a helyes. Kívülről talán úgy tűnhetett, hogy nem értelek, pedig pontosan figyeltem Rád. Tökéletes  harmóniában voltam a kíváncsiságom által körülfont álmoddal. Alázatos voltam, szisztematikus és kitartó. Az ujjad árnyékot vetett arcodra. Ezen a háborítatlan éjszakán történt, hogy elszabadult a lelkem, hogy meglássam önmagamat. Tudtam, hogy képes leszek rá egy egész életen át. Arra, hogy szeresselek. Azt hittem, hogy makacsul ellenállok majd, de nem jött a hang. Kiáltás és kiabálás sem volt. Egy álom az életem, amióta vagy nekem. Már nem vagyok én. Egyszerűen csak az vagyok, akinek látni szeretnél. Boldog ötödik születésnapot Kislányom!

Választó polgár

Hamarosan ikszelnem kellene, de nem tudok. Az idő múlása sem segít. A közösségi hálóra belépve akarva-akaratlanul szemtanúja vagyok az emberek tobzódásának. Irigylem az elhivatottságukat. Csodálom és döbbenten állok a narancsos szekta az ostobaság határait feszegető megnyilvánulásai előtt. Aggódom a Rosszabbik erősödése miatt. A náci párt esetleges hatalomra jutása olyan mélységekbe sodorná országunk megítélését, hogy onnan talán már nem is lenne visszaút. A bal oldalt szóra sem méltatnám.  Egyszerűen nem értem mi a pálya, pedig esküszöm igyekszem. Egyik nap fel kellene kelnem, járni az utcákat és felvenni az emberek beszédét, aztán visszahallgatni és közben nagyot kortyolni a pohár vizemből. Délutánom zamatáról "soha, talán igen, még mindig várok, nekem is fontos, amit csak akarsz, van hozzá erőm, nincs pénzem, menj el, majd csörgök, gyere vissza, egyedül vagyok, szar az egész, szaladj, igyekezz, túl késő, ha nem volna olyan csinos, Isten a tanúm, kettőből bukott, már nem szeret, új kocsi, éhes vagyok" gondoskodna. Nagypapáimra gondolok. Olyan férfiakra, akik érzelmeiket, a hétköznapok megpróbáltatásai során szerzett sebeiket egy nóta formájában vezették le. Micsoda nagyszerű generáció volt. Úristen mennyire hiányoznak. Magamra hagytak a kérdéseimmel miközben jellemtelenek várják az ikszemet. Ezt igazságtalannak érzem! Egy szó, mint száz, úgy vélem szeret az életem. Szeretni szeret, de ugyanakkor a kellő mértékben gyűlöl is. Már csak azt kellene megtudnom, hogy vajon un-e? Képzelgéseim olykor észrevétlenül váltanak át aggódásba. Fel kellene áldoznom magamat holnap(ma)? Akár így is tehetnék. Erre tehetném fel az életemet. Vagy az túl sok volna? Lehet, hogy megkeserednék és annak a gyerekem inná meg  a levét. Nem adok fel semmit, mégis ellátom őt. A birkózás a nagy semmivel sehova sem vezet. Mikor ezt részleteire bontva végigpörgetem fejemben, kiderül, hogy ez teljesen ugyanaz, mint most. A birkózás a mindennel. 
Már elmúlt éjfél és a nagy állampolgári eszme egyre csak távolodik. Azt hiszem döntöttem. Reggel felkelek, elmegyek futni. Aztán megvárom, amíg a nap a legmagasabbra felkúszva bombáz majd impulzusaival és húzok egy ikszet a Braunschweig:Hannover vendégre. Igen, pontosan ezt kell tennem. 

Az átutazó

Annak ellenére, hogy általában csak perceket töltök el a Népligetben, nyugodt szívvel állíthatom, hogy szerves része életemnek. "Én, az átutazó"-gondolhatják a falak, miközben szótlanul elrobogok előttük naponta kétszer, hetente tízszer. Az emberek egységes masszává olvadva egy morajló tömegként öltenek testet eme találkozásaink alkalmával népünk ligetének marcona falai között.
A mai napon egy harmincas évei derekán járó alakra lettem figyelmes. Kezében óriási szívószálas papírpohárral hatalmas dilemmába keveredve próbálta eldönteni a mozgólépcső alján, hogy vajon merre is induljon. Tétova mozdulatai, óvodásokhoz hasonlítható szürcsölése (aminek hatására komoly kétségek merültek fel bennem a homloka épségét illetően) és továbbhaladásomat gátló helyezkedése sem tudta elterelni figyelmem orrára eresztett pilóta Ray Ban szemüvegéről. Soha nem értettem miért viselnek az emberek napszemüveget házon belül. Főleg egy olyan helyen, ahova nemhogy fény, de még friss levegő is nagyon ritkán jut le. Megpróbáltam visszafogni indulataimat és tovább haladni. Egy határozott szisszenéssel és egy legyintéssel letudtam a dolgot. A szituáció szenvedő alanyaként hozzájárultam saját személyiségem fejlődéséhez. Micsoda váratlan fordulatokat tartogat a reggel-gondoltam magamban és folytattam utamat. Egy lépcső lejáró mellett elhaladva mesterséges fényre lettem figyelmes. Megpróbáltam érdeklődni a váratlan jelenség iránt, de a pillanat törtrésze alatt hozott döntésem sajnos nem volt elég ahhoz, hogy a fejemet időben oda tudjam fordítani.
Szeretek élni, szeretek a reggelekben szabadon sétálni. Az hogy hol vagyok, mellékes. Csak az számít, hogy élek. Észlelem, hogy kezem lábam szabad, érzékelem, hogy bűzlik az aluljáró. Átélni helyzeteket biztos távolságból felemelő érzés. Pontosan erre van szükségem ahhoz, hogy életem üresjáratait tartalommal töltsem meg. Elég jó százalékkal teljesítem ezeket a saját magammal szemben támasztott kihívásokat. Talán több vagyok, mint egy egyszerű átutazó. "Holnap reggel elmondom a falaknak".

Mindig más

Nem is tudom hol kezdjem. Levezetve az elmúlt napok megpróbáltatásait, megszabadulva a kislányom szépségére való sokadik ráébredésem okozta képzavartól, egy kiadós alvással leptem meg magamat. Engedelmeskedtem testem jelzéseinek, amely a megszokott receptet követte. Ha nem akarsz feltűnő lenni, légy túlzottan feltűnő. Tompa reflexek és alkalmanként csengő fül formájában érkezett. Nem volt más választásom és beadtam a derekam. Pihentem. Ébredés után a tükörrel régi ismerősként köszöntöttük egymást. A váratlan fordulatnak hála, köpni, nyelni nem tudtam és azt tettem, amit bárki más tett volna a helyemben. Megmostam az arcomat. Mégpedig hanyag eleganciával. A lazaságomnak megvolt az ára. Leöntöttem magamat.
A szívem kiegyensúlyozottam vert. Attól eltekintve, hogy a szemem csak hosszas erőlködés árán szokta meg a fürdőszoba mesterséges fény orgiáját, én rendben voltam. Miután átestem a rituálénak számító fürdőszobai műveleteken, a vasárnap teljes jogú tagjaként egyenesedtem fel. Határozottam kipihentebb voltam a megszokottnál. Nagyon jó érzés volt. Mindenkinek ajánlom tiszta szívvel. A reggeli pillanatok valós tartalommal való megtöltéséről egy szűnni nem akaró kopogás gondoskodott. A kopogás egy élmény megtestesítőjeként korábban adta életjelét beteljesülésénél. Paraszt lángossal, cserpes joghurttal és kakaóval gondoskodtam róla, hogy újból "csak magam legyek". Minden reggel megpróbálom átvenni a miérteket. Lehet, hogy ez nem túl jó taktika. Lehet, hogy a vasárnapi miért invesztigálásomat is későbbre kellett volna időzítenem. Pontosan akkorra, amikor megcsapta az orromat a patch kábel csomagolásának az illata, amely életem egyetlen, pótolhatatlan, felbecsülhetetlen Swatch óraszíjának az illatát idézte. Egy olyan korból, amikor retesz volt szobám ajtaján és a gyengébbik nem iránt ébredt vágyamat együtteses póló viselésével próbáltam a tudtukra hozni. Mai fejjel már belátom, hogy ez nem volt túl jó ötlet A gondolatok szigorú arcú kérdező gépek. Azt hiszem nem kell nagy bátorság eme kijelentés aranyba foglalásához. Az ilyen jelenetek mindig párban járnak, mint a pofonok. Az állandó szereplők között büszkén feszítve érzékelteti dominanciáját az agy, mint állandó tényező. Makulátlansága szememben erősen kérdéses. Nálam már azzal bukik a story, hogy fogalma sincsen hogyan kell kiszedni a választ a páciensből a saját kérdéseire. Valószínűleg ez az illat volt az egyik legkellemesebb pillanata a mai napomnak. Erről az ébredésemkor még fogalmam sem volt. Talán pont ettől ennyire szép az egész. Minden reggel más. Mindig különböző!

Az órás

Este kilenc óra körül lehetett. Érdekes volt figyelni a buszmegálló nyüzsgését.
Azt hiszem akkoriban tudatosult először bennem, hogy nem tudok autóban dohányozni. Ez a helyzet azóta sem változott. Sőt! Ahogy öregszem, a helyzet egyre kilátástalanabb.
Olyan nyugalommal parkoltunk a forgalmat akadályozva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az aggodalomnak legkisebb jelét sem láttam mozdulatain, a beszédjéről nem is beszélve.
Gondolkodás nélkül kipattant a kocsiból és a kisbolt felé vette a lépteit, miközben hangosan telefonált. Kurva fasza. Mintha nem lennénk elég feltűnőek. Az elméletem, mely szerint a kis ember nagy autóval jár mítosza csak irigy emberek által koholt hamis rágalom, megdőlni látszott.  Ez az elbaszott szituáció is csak ezt erősítette. Akkoriban minden más volt. A tudatalattinktól vezérelve néztük a kibaszott gengszter filmeket miközben a hétköznapjaink maga volt a nyers balkán. Erre csak évek múlva döbbentem rá.
Nyugodtan és türelmesen figyeltem a történéseket. Ez talán a mögöttem hagyott hajnali lefekvéssel indult pihenésemnek volt köszönhető. A hasamról féloldalra fordultam, a takarót a lábam közé gyűrtem és a lábamat kidugva aludtam. Az idilli állapot, melynek az eredményét a W140-ben terpeszkedve szüreteltem. Későre járt, mire a hatos úton lepadlózta a bálnát. Az úton a hogyanokról vitáztunk, miközben a gondolataimat szabadjára engedve arra a következtetésre jutottam, hogy az elmúlt napok jóval mozgalmasabbak voltak a kelleténél. A kezem még be sem gyógyult a pajeszosnál tett látogatásunk óta és máris újabb kalandok előtt álltunk. Ha egyszer lesz egy fiam, megtanítom ütni. A mai világban a boxzsák megütésének tökéletes kivitelezését minden férfi számára kötelező tananyaggá tenném.
Egy órás előtt fékeztünk. A hatalmas cégér tekintélyt parancsoló nyikorgással járta a kellemes nyár esti szellő által diktált táncot. Újpest, hol máshol? Egy hatalmas hegyomlás lépett ki az üzletből és felénk indult. Határozottan magas volt. Az út túloldaláról nézve is. Erősen kopaszodó fején a haja 2 hetes lehetett. Közelebb érve feltűnt a hatalmas arcában tekintélyt parancsolóan meghúzódó méregzöld szempár. A jobb szemével állandóan hunyorgott. Akkor is, amikor hozzánk szólt.
-Van itt valami, amit megnézhetnétek. Odabent van!"

A kabát

A fonalak egyvelege szövetet alkot.
Lélek, fény, idő, tér, születés, elmúlás, halál.
Na de az ujja. Számomra az univerzum misztériumának a megtestesítője. Egyszerű és megismételhetetlen. A fonalakból alkotott elem egyben az ellentéte a léleknek, az ellentéte a fénynek, az ellentéte az időnek, az ellentéte a térnek, az ellentéte a születésnek, az ellentéte az elmúlásnak, az ellentéte a halálnak. A kabát fonalakból alkotott ujja a dimenzió, amely maga a megnevezhetetlen.  A mindennapok bármely pontjából kiterjeszkedve célba veszi az eltéveszthetetlent, a szívemet. Ez a mozgás, ez az animáció, ez a terjeszkedés a szövetben... Ez az örökkévalóság szentséges tánca. Köszönöm a kabátot papa.

Szeretem az utazás monoton hangját. Azt hiszem születni kell arra, hogy képesek legyünk tartalommal megtölteni életünk üresjáratnak aposztrofált pillanatait. Az utazás is pont ilyen. Csak bámulsz ki az ablakon át és engeded, hogy szárnyaljon az elme. Sokszor gondolok nagypapámra. Sok mindenben hasonlít sorsunk. Vajon mi járhatott a fejében, amikor ő volt úton? Vajon mennyiben volt más a panoráma a gyorsvonat vonalán az én szokásos M6-os utamhoz képest? Vajon mit érezhetett egy fáradt nap után hazaérve, amikor átölelte a lányokat? A kabát és a  vér ugyanaz, a szív hasonló, a kedélyállapotra a választ nem tudom. Bármit megadnék, ha újra láthatnám drága nagyszüleimet. Ha újból beszélgethetnék velük egyet. Elmesélném, hogy mennyire szeretem a munkámat és azt, hogy micsoda kellemetlen dolog a szememet megtámadó kötőhártya gyulladás. Képes vagyok a tartalom generálására pusztán a gondolataim által. Aztán általában mindig megérkezünk. Mert minden útnak van eleje és vége.

Helyett

Ha lehetne a sorokkal kedveskedni, akkor most megtenném.
Ha lehetne a sorokkal üzenni, akkor most üzennék velük. Elmondanám, hogy tegnap éjjel sikerült úgy azonosulnom a szituációmmal, hogy közben hibátlanul szűrtem ki az éjszakai zajokat. Milyen csodálatos az ember, ugye? Micsoda pompás dolog élni és érzékelni... Mi mindenre vagyunk képesek, mégis oly sokáig tart saját határaink megismerése. A határok, melynek közelébe érve a levegőben leírt tisztelet köröknek egyetlen szerepük a drámai elem biztosítása. A valódi teljesítmény ennél sokkal összetettebb. Érkezhet tárgyi formában, olykor viszont érzésekben ölt testet. Ráismerni tehetség, elérni művészet. Mindannyian művészek vagyunk a magunk módján. Alkotunk. Mindent, bármit.
Talán ennek a pár sornak sem más a célja, csupán egy kis impulzus generálása. A végeredmény kiszámíthatatlan. Én csak kedveskedni akartam. Most akkor mégis sikerült? Összezavarodtam. 

Ahogy a parkolóba értünk,leállítottam a motort. Tárcsáztam. Két csörgés után felvette.
-Megérkeztünk. Hol találjuk?-
-Bementek, a folyosó vége egy terembe nyílik. A bejárat a ring mellett lesz a bal sarokban.-
Kettőt hajtottam az ingem ujján és kinyitottam az ajtót.
Bilal a műszerfalba ütött, hogy felhívja magára a figyelmemet.Egész jól bírta a műanyag az elemi erejű löketet.
-Elegem van abból, hogy folyton belerángatsz valamibe és simlis vigyorral az arcodon csak a hab dumát tolod, semmi konkrétum.- kiabálta habzó szájjal.
-Bízz bennem. Igazítsd meg a nadrágod szárát, látszik a késed.- feleltem mosolyogva.
Megigazította zakóját és követett. Ez könnyen ment.
A parkolóban rajtunk kívül három autó árválkodott. A lábunk alatti fehér murva ropogásának kíséretében indultunk meg a bejárat felé. A házba érve egy szűk folyosóra jutottunk. Erős testszag és adrenalin keveréke terjengett a levegőben. A fejünk fölött pislákoló, sercegő neon gondoskodott a kripta hangulatról.
A folyosó végén lévő ajtóhoz közeledve elhaladtunk egy szemmel láthatóan szebb napokat látott üdítő automata mellett. A bentről kiszűrődő hangok egyre erősödtek. Tompa puffanások és padló ropogásának egyvelege. Gondolkodás nélkül benyitottam. A már telefonban említett ringben két hegyomlás ment ölre egymással. Piros a kék ellen. Esküdt ellenségek, akiknek a céljuk egyértelműen a másik földre vitele. Lehetőleg a megfelelő pillanatban bevitt megfelelő erejű ütéssel. A ring széléről egy saláta fülű, lépcsős homlokú óriás üvöltött teli torokból. Gyűrött, nyúlott nyakú pólója susogás melegítő nadrágjába tűrve szolgálta hűen gazdáját. Az alakok ránk se bagóztak. Elsétáltunk mellettük. Bilal egy pillanatra megállt. Szemmel láthatóan felkeltette érdeklődését piros hegyomlás pillanatnyi dominanciája.
-Gyere, erre most nem érünk rá.-
A bal sarokban lévő ajtóhoz értünk. Bekopogtam.
-Gyere!- érkezett a verbális válasz.
A hegyomlások csatájának zaját a vas ajtó hatalmas zsanérjának nyekergése törte meg.
Egy impozáns méretű irodában találtuk magunkat, mely tökéletes ellentéte volt a kint tapasztalt szocreál valóságnak. A falak hófehér mivoltjának és az ajtó méretének a kétszeresére nőtt ablakoknak köszönhetően az iroda fényárban úszott. A szoba közepén egy hatalmas íróasztal, a fal mellett két egymással szembe fordított fotel gondoskodott a szoba berendezéséről. Bilal szeme megakadt a falon lógó Manny Pacquiao poszteren. Ebben a szobában minden tágas volt, minden nagy, kivéve az asztal mögött egy lepedő méretű újságba temetkezett urat. Megköszörültem a torkom...

Három óra utazást azért már megérez az ember.  Főleg az én koromban. Amint megláttam a Hegyeshalom táblát, kezdtem megnyugodni. Lassan gurultunk. A figyelmemet az útra összpontosítottam. Délután öt óra volt, kellemes nyári délután. Az ablakot résnyire lehúztam. Az utakon végeláthatatlan kocsisor, a járdákon masszív emberáradat. A távolból egy szirénázó mentőautó törte meg a résnyire lehúzott ablakom duruzsolását. Na jó, ez így kurvára nem igaz. A valóság ennél sokkal lehangolóbb volt. Kihalt utcák, főutca-mellékutcák hangulatú település, megspékelve egy zöld ablakkeretes, zöld ajtós borozóval. A bejárat előtt földbe ásott fa asztal paddal. A padon annak rendje és módja szerint fehér atléta trikós, pocakos, marcona ember svájci sapkában. Komolyabb összeggel mertem volna fogadni arra, hogy a kerítésnek támasztott 28-as bringa is ehhez az alakhoz tartozik.
Elnézve a kínálatot, a település bevezető szakaszán elhelyezkedő benzinkút látványa okozta keserű, elégedetlen érzés nagyot változott. A belső tükörbe pillantottam és nyomtam egy hirtelen kézifékest. Felbőgött a vas.  A hátsó utasomat szemmel láthatóan meglepte  a hirtelen manőver. Az oldalára dőlt és káromkodott egy nagyot. Igazából nem értettem mit mond, de a "Çfare qij" elég morcosan hangzott a szájából. A jobbomon utazó utasom időben kapcsolt és rámarkolt a kapaszkodóra. Nagy valószínűséggel nem ez volt az első ilyen manővere életében.
Miután egyenesbe tettem a vasat, tárcsáztam.
-Kurvára nincsen itt semmilyen zsúfolt kávézó!- mondtam türelmetlenül.
-Ok. Győr,Tesco.1 óra múlva.- jött a rögtönzött válasz.
Sietnem kellett! A Bayerische Motoren Werke átérezve szorongatott helyzetemet ellentmondást nem tűrően feszült neki az aszfaltnak. Felhúztam az ablakot...

Meló

Valószínűleg hasonlóra gondolhatott papa, amikor egy nagyon egyszerű mondattal nyugtatta meg anyát.
"A fiút engedni kell! Menjen, tanuljon!"
Körbe pillantva az autóban már nem voltam annyira biztos nagyfater igazában. A helyszín egy diplomata kék W140-es, repedezett  vaj színű bőrüléssel, éjszakában használt nevén "bálna Merci". A levegőn egy frissen szabadult koszovói félnótással és hasonló felmenőkkel rendelkező, kicsit nagyobb verziójú társával osztoztam. A kicsi még mindig a snüsszel kűzdött, miközben az anyós ülésen üldögélő colos szemkontaktust próbált kialakítani velem a belső tükröt kihasználva. Erőfeszítéseit siker koronázta. A homlokát borító tenyérnyi hosszúságú sebhelyet megpillantva már tudtam miért hívják Pengének. A jogging nadrágjára erősített méretes bökőt már korábban kiszúrtam.
-What next?- kérdezte Penge.
- I have to make a call!- válaszoltam és tárcsáztam.
Két csörgés után felvette.
-Elindultunk. Mire jutottál?-
-Én gondolom, itt az idő egy teszt nekik. Te pihenj holnapra!- csengett a fülembe a tört magyar.
Nem válaszoltam, csak letettem.
A déri Miksa útról a Fecskére fordulva pár perc alatt a Bérkocsis utcában voltunk. Egy repedezett falú, cipőnyomoktól tarkított épület előtt fékezett a Benz. A környék nem volt túl kellemes.Tipikusan az a hely, ahol a lefűrészelt tetejű turistákat szállító Ikarus sofőrje nyomna egy kövéret és imádkozna, hogy kibírja a terhelést az ócskavas és ne kelljen megállni segítséget kérni.
Kiszálltunk. A félhomályba burkolózott kukák takarásából két kölyöktermetű alak lépett elő. Nem láttam tisztán az arcukat.  de ordított róluk, hogy igazi belvárosi sakálok.
-Petrocihoz jöttünk! Ha a kocsinak bármi baja lesz, felkötlek az első villanypóznára mindkettőtöket!-
A kapucnis végigmért, majd biccentett egyet a szemével.
Én ezt kövessetek-ként értelmeztem...

A koszovóiak

A keletinél még a levegőnek is más az illata. Miközben figyeltem a járdát söprögető sárga mellényest, a szemem sarkából megpillantottam egy közeli kebab árust. A hamu a frissen vasalt nadrágomra hullott. Öt perc volt még nyolc óráig. Az Európa Hotel és a köztem lévő távolság felmérése után összegyűrtem a közben már kiürült Burn dobozomat, a kukába dobtam és elindultam. A sárga mellényes érdeklődve figyelte mozgolódásomat. Tárcsáztam. A vonal másik végén egy türelmetlen hang felelt kérdésemre érezhetően tört magyarral. -Hogy néznek ki?-kérdeztem
-Tipikus parasztok- felelte viccelődve, miközben érezhető volt hangján, hogy a menetszél mellett még valaki más is ott van a társaságában.
-Ezzel nem sokat segítettél- agonizáltam.
-Keresd a bőrkabátost- jött a válasz, aztán köszönés nélkül kinyomta.
Miután átengedtem a pesti hiéna taxist a zebrán, nem volt nehéz megpillantanom az embereinket.
Egy magas, egy alacsony. A magas forma próbált sportosan elegánsan öltözködni, ami nála egy makulátlan fehér Air Max-et jelentett, susogós szürke jogging nadrággal és fekete kapucnis pulcsival. Az "eleganciáról" az előbb említett cuccokra húzott bőrkabát gondoskodott, megfejelve némi rohadt drága (azt hallottam, hogy ennek jó az illata) kategóriájú parfümmel. A kicsi éppen egy snüsszt tolt be a szájába és a telefonjával babrált. Az alacsony flegmának tűnt elsőre, a magasnak őszült a borostája. 
Jó érzékem van rázós szituációkba keveredni. Kívülállóként biztos rászúrnám, hogy ez is tipikusan egy olyan dolog, amit kinövünk. "Older, the better" -tartja a mondás. Ugyanakkor megkerülhetetlen a tény, hogy a párhuzamot köztünk és az élet jelenségei között talán leghitelesebben egy Adrián tengődő kavics párhuzammal tudnám érzékeltetni. Ahogy a kavics csiszolódik, egyre simább, fényesebb lesz a hullámok simogatásának automatikus következményeképpen, én érdeklődve figyelem, ahogy a sorsom vajazó késeket meghazudtoló hatékonysággal formálja jellemem, kenegeti testemet. Örülök, hogy így alakult. Szeretem, hogy kiválasztott vagyok. Apukaként érzem, hogy ebből a kislányom is profitálhat. Nekem pedig nincsen más dolgom, mint talpon maradni. Befejeztem az elbaszott történeteket. :-)

Az albán Nicky Santoro

Ott, akkor, abban a helyzetben én is úgy tettem, mint bárki más, aki rosszban sántikál. Hogy leplezzem zavaromat, elővettem a fegyveremet. Ez mindig bevált. Számtalan szorult helyzetben sietett már segítségemre. No nem egy mindent elsöprő erejű Glockra kell gondolni. Csupán egy doboz cigarettára , amiből jó neveltetésemből fakadóan mindenkit megkínáltam. Szerettem volna megkérdezni, miért hívják Limousinenak, de erre soha nem volt lehetőségem. De ne szaladjunk ennyire előre. Haladjunk szépen sorban.
Tegnap hazafelé menet a balomon tornyosuló panelházak árnyékában az otthon melegét gerjesztő lecsó illat csapta meg az orromat. Önálló életre kelt és rabul ejtett. És itt meg is vonhatjuk az első párhuzamot a lecsó illata és a fejemben kavargó kavalkád között. A gondolat sem kérdez, csak jön és tarol. Ez történt velem is hazafelé menet. Lépteimben semmi különöset nem lehetett felfedezni, a fejemben cikázó gondolatokban annál inkább.
Amikor először elém lépett, éppen egy széken ültem. A nadrágja szabásának a kommentálására nem pazarolnék sok energiát. Megteszi ezt helyettem a "Regular fit" jelző. Ahogy végignéztem szerencsétlen nadrágon, az első gondolatom az volt, hogy nincs az az Isten, hogy én hasonlóban járjak. A farmerhoz, mert ugye mi más lenne, ha nem farmer, tökéletesen csillogó fekete hegyes orrú cipő passzolt. Ahogy végigmértem a látogatót, csalódásként ért, hogy nyakamat csak mérsékelten kellett felemelnem, ugyanis a pali első ránézésre is csak nagy jóindulattal karcolta a 170 centit.
"Szia, Limousine vagyok! Már sokat hallottam Rólad!"
Ez volt az a mondat, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal. Valamiért akkor, ott, azt éreztem, hogy nincsen kiút. Sok minden kavargott a fejemben. Csupa olyan dolog, amelyre nem tudtam a választ és a mai napig sem tudom. Például az, hogy miért lettem az, ami és miért nem ének-zene tanár egy csörgedező patak partján tornyosuló mézeskalács kerítéses iskola magasföldszintjén található termében. Helyette "sziaZsoltvagyok" lettem.
"Szia, Zsolt vagyok! Remélem csak jókat!"
A radarom egyből jelzett. Egyrészt az ócska nyitó dumám miatt, másrészt pedig azért, mert nem voltam az időjárásnak megfelelően felöltözve. A dumám annyira nem volt gáz. Tökéletesen passzolt volna arra az esetre, ha éppen egy hétvégente füstös kocsmákban haknizó zenekar beugró gitárosa vagyok, de csak addig, amíg az igazi kőkemény drummer forma kiheveri a bárányhimlőt. Ami az öltözékemet illeti, nem volt szükség megerősítésre, ugyanis pár perc múlva már Limousine Mercedeseben játszottam az elektromos ablak kapcsolójával.Az ismerkedésünk gyors volt és lényegre törő és akkor még nem is sejtettem, hogy mi vár ránk aznap este. Az utunk egy kávézóba vezetett. A, V, Limousine és én alkottuk a budapesti éjszakában suhanó csapatot. A kávézó egy meredek lépcsővel megközelíthető emeletből és egy talpalatnyi alsó részből állt. Az utca szűk volt. Pontosan olyan szűk, ahol parkoláskor elgondolkozik az ember, hogy vajon elférnek-e tőle a keresztül hajtó autók. Pedig nincsen beljebb. A határok feszegetésére a lehetőségek korlátozott mértékben képviseltetik magukat. Az emeleten cigaretta füstbe burkolóztam. Igen, jól gondoljátok. Lepleztem zavaromat. Hogy V és Limousine mit csinált lent, csak a jó Isten tudja. Nekünk viszont feltűnt, hogy a mellettünk ülő asztalnál (első ránézésre szír állampolgárságú) egy ember feltűnően méreget minket. Amikor csapatunk két "elkóborolt" tagja csatlakozott hozzánk, szóvá tettem ezt a fura jelenséget. Nem kellett volna. Limousine már pattant is és intézkedett. Ha a barátaimmal keveredtem volna hasonló nézeteltérésbe, valószínűleg minden másképp alakult volna. Férfiként öltözködni és viselkedni igazi kihívás. Erre felhívni a figyelmet egy feszült szituációban igencsak divatos dolog. Ezzel nagy valószínűséggel el is rendeztük volna a szituációt. Limousine más volt. Ő nem ismert tréfát. Főleg akkor nem, ha a barátairól volt szó. Ha egyáltalán nevezhetjük ezt a friss ismeretséget barátságnak. Nem mintha megkértem volna rá, de kiállt értem. Erre mindig emlékezni fogok. Az volt az egyetlen találkozásunk. Nem tudom mi lehet vele.
Nagypapámnak igaza volt. A férfit engedni kell. A férfi tanuljon, hogy később ezekből az élményekből (is) táplálkozva minél tökéletesebb apa, férj és férfi legyen.
A lecsó illatnak már nyoma sem volt. Az éjjel-nappal nyitva tartó barátságos méretű kisbolt fölötti neon fénye zavarta a szememet. Mindjárt hazaérek. Ez nyugtatólag hatott rám.

Tegyük fel, hogy az ember akaratlanul és önhibáján kívül kiszolgáltatja magát az elemeknek.
Hogy ez hogyan lehetséges? Azok, akik egy kicsit közelebbről ismernek tudják. Nekem, Pásztor Zsoltnak ez gyerekjáték. Az ilyesmi oly könnyedén megy, mint a kávé fogyasztó társadalomnak a reggeli fekete bekeverése, de ez egy másik történet, egy másik alkalomra.
Tegyük fel, hogy az ember akaratlanul és önhibáján kívül csapdába esik. Vegyük szépen sorban a hozzávalókat, a baj elengedhetetlen kellékeit. Első helyre kívánkozik a klasszikus "rossz időben" jelenség. A következő alkotó elem a "nem megfelelő helyen való tartózkodás". Erre jön habként, utolsó dominóként, a kép teljességét adó végső alkotóelemként a "nem megfelelő emberrel való kapcsolatba lépés".
Nem tudom miért, nem tudom hogy történt, de húszas éveim hajnalán, akkor, amikor az ember a legvadabb, amikor a legkíváncsibb, én borzasztóan kifinomult érzékkel űztem eme mágikus hármast. A legviccesebb az egészben az, hogy fogalmam sem volt róla.
Talán azon az estén sem ezek a dolgok élvezték a priorítást agytekervényeimben, amikor kilencvenes évek menő csengőhangjára riadtam fel legmélyebb álmaim egyikéből. A mély szó persze barokkos túlzás, de nem akartam kilógni az általános közhitből, mely szerint aludni csak nyugodtan, csendben és szépen lehet. Pontosan úgy, ahogy a csillagok mennek az égen.
A vonal másik végén egy ingerült hang utasított ellentmondást nem tűrő magabiztossággal és harcossággal. "Zsolt gyere!" Mennem kellett. Csak tudnám hova, csak tudnám miért? Még az is megfordult a fejemben, hogy teszek az egészre. Veszek egy mély lélegzetet és kimondom a kimondhatatlant. Nagyfaternak nem volt igaza! A férfit nem kell engedni az éjszakába! Meg volt győződve arról, hogy az iskolában és a családi nyaralások során a fejünkbe nyomott tudás éjszaka nyer majd igazi értelmet. Papának igaza volt!
A lépcsőház felmosásért könyörgő padlójának kopogásáért én voltam felelős. A standard 43-as méretemmel. Úgy éreztem, hogy zuhanok. Egyre mélyebbre, egyre gyorsabban. Elmémre tudatmódosító hatást gyakorló álmosságom sem volt képes arra, hogy elterelje a figyelmem a csúf valóságról. Az éjszaka szikrázó fényeiről. Életem hajnaláról. Időm sem volt félni, lehetőségem sem volt megijedni. A pillanat sokszorosa alatt a helyszínen fékeztem és a látvány magával ragadó volt. Még mielőtt vízesésre és a kristálytiszta víz alatt megcsillanó aranyhalakra gondolnátok a látvány ennél kicsit kíméletlenebb volt. Azt hiszem akkor láttam először és utoljára kamionost hatalmas öklöst kapni. Állának egy olyan szegletére, amelynek következtében a földre zuhanás természetes jelenségként volt aposztrofálható. Az volt életem első találkozása egy makedón kamionossal. Ezt sem nevezném túl sikeresnek. Aki szerencsésebb a makedón kamionosokkal, legyen olyan kedves írni nekem. Szívesen vennék tanácsokat ez ügyben. Lehet, hogy túl fiatal voltam és azért nem éreztem át, de a valóság akkor, abban a pillanatban nem csak csúf volt, de véres is.